+36706502709 kata@21nap.hu
Oldal kiválasztása
Mumusokat mindenkinek!
22
DEC, 2017
21nap kihívás
Új szelek
Mumusok
Vannak mumusaim, mint mindenkinek. Úgy döntöttem 2018 januárjától elkezdek nyilvánosan leszámolni néhánnyal. Praktikusan minden hónapban megvalósítok egy olyan dolgot, amit vagy régóta szeretnék, vagy tudom, hogy jobb lenne tőle az életem, jobban érezném magam az adott változás hatásától, de valamiért mégsem tettem eddig.
Mi a célom ezzel? Önző módon az, hogy nekem jobb legyen. Ha találsz benne inspirációt, netán elgondolkodtat saját életedre vetítve dolgokon, annak külön örülök. De be kell valljam, mivel az én mumusaimról van szó, a legfontosabb most az, hogy lépjek. Én sem veszem magam rá mindig egykönnyen. Ja. Van, hogy halogatok. De nem mindenben.
Van egy ügyem. Ez a zene.
Ibanez, festett körmök, meg minden.
Fiatalabb koromban (kérlek, ne futtasd le a fejedben, hogy miért, most olyan öreg vagy? Nem, nem vagyok, de én is voltam fiatalabb, akárhány éves is vagyok, köszi. 😉 ) nagyjából egyetlen életcélom volt. Rocksztárnak lenni. De úgy igazán. Annyira vonzott a zene, hogy sehogy másképp nem tudtam elképzelni az életemet. Nem az a tipikus tinédzser voltam, akinek megtetszett a színpad és a rock n roll, ami vele jár. Az a fordítva bekötött tinédzser voltam, aki valami másik világba került, amikor zenélt és eltökélt szándéka volt ezzel elvarázsolni az embereket és őket is ilyen állapotba hozni. Persze hamar rá kellett jöjjek, hogy ez nem ilyen egyszerű. Konkrétan csapnivaló voltam zeneileg. Óriási volt a lelkesedésem, de tudásom és tehetségem hozzá annál kevesebb. A kórusban inkább beraktak két jól éneklő közé, és céloztak rá, hogy nem kell nagyon hangosan énekelnem. Én persze dalolásztam otthon is nagy örömmel. Sosem fogom elfelejteni apám egy ominózus mondatát: „Kiskata! Nem hallod, hogy ez borzasztó hamis?” Kiskata nem hallotta. De később a nagy se nagyon. Aztán az ének nem is igazán kapott fontosabb szerepet az életemben egy jó ideig.
Dobolnék, ha tudnék. 😉
Viszont csak nem tudtam hova tenni az a stenket, amit egyes dalok hallgatása közben éreztem. Rájöttem, hogy nekem dobolnom kell. Itt persze máris következett az akadály. Kiskata nem fog a panelben dobolni, egyébként is milyen drága az és nem tudod sehova se vinni. Keress másik hangszert. Nagyjából azt se hallottam ki egy dalból, hogy melyik a basszusgitár vagy az elektromos, de eldöntöttem, hogy a basszus akkor jó lesz. Tudod, ló meg szamár. Elmentem egy boltba gitárt nézni. Magamra akasztottam az első szimpatikus darabot, majd megállapítottam, hogy ez retek nehéz és kötél vastagságú húrok vannak rajta. Megkérdeztem az eladót, hogy van-e valami könnyebb?

Volt. A gitár.

Hát így lettem gitáros. Nem egy tipikus zenész sikersztori, mi?

Acoustic rocks!
Elfogyasztottam 7 tanárt, mire azt éreztem, hogy megérkeztem ahhoz, aki ért engem. Szépen fogalmazva eléggé más felfogású vagyok, mint az „okos” (?) emberek. Azt hiszem, ezt a kedves emberek bájos butuskának hívják. Hát én nem így éltem meg ezt sosem.

Hetedik tanáromhoz 10 év után jutottam el. Addig csak úgy tanultam gitározni (tanároktól), hogy leültem, és megtanultam, ami le volt írva. Persze azt sem kottából. Ez főleg egy magam fajta megértésű embernél végzetes hiba volt. Nem elveket és tanokat tanultam meg, hanem magoltam. Úgy, mint egész életemben bármelyik iskolában, kivéve a bőrművességet, de az már 25 éves koromban volt, amikor egy elég rossz kórházi élmény után felkapcsolták a villanyt nálam.

Egyszerűen nem megértettem a dolgokat, hanem bebifláztam. Ennek köszönhetően 10 év alatt rengeteg minden rögzült nagyon rosszul, amit konkrétan nehezebb „átprogramozni”, mintha nulláról kezdenék gitározni. Ezzel még a mai napig küzdök, de ez egy nagyobb mumus. Most nem ezt fogom egylőre felszámolni.

7. tanáromnál elkezdtem énekelni is tanulni. Nem azért, mert annyira nagyon akartam, csak hallottam, hogy hogyan énekelnek a diákjai. És akkor azt mondtam, hogy na így én is mégis csak akarok tudni énekelni. Vért izzadtunk. Mind a ketten. Nem tudom, hogy neki volt keményebb meló, vagy nekem. Sokszor emlegette, hogy arra sarkallom, új dolgokat fedezzen fel, mert velem annyira nem lehet úgy, ahogy eddig bárkivel is. (Értsd: nehéz eset voltam.)

Megvan.
Eljutottam idővel egy szintre. Egy elég jónak mondhatóra. De megrekedtem, mint oly sokszor már azelőtt. Mert az úgy van, hogy nem minden a tudat és a gyakorlás. Kell, hogy az életedben is megtörténjenek dolgok, ahhoz, hogy szintet lépj egy másik területen, pl a zenélésben. Ezt persze mindig mondta a tanárom. De még nem nagyon értettem. Jött aztán, aminek jönnie kellet. Rossz volt. Borzasztó rossz. Megtörtént. Szó szerint túléltem. Boldog nem voltam. De elmentem zenélni, hátha az majd segít. És csodás dolgok történtek. „Maguktól”. Amikor sírsz magadon. Örömből. Az megvan?

Aztán másfelé vitt az élet. Szép lassan elhatalmasodott a bőrből való alkotás az életemben. És a zene kikopott. Eleinte nem zavart. Nem hiányzott. De a környezetemnek igen. Elkezdtem piszkálásnak megélni, hogy miért nem zenélek, eljutottam oda, hogy kifejezetten frusztrált, ha gitárt kellett a kezembe venni. Így idővel egyáltalán nem vettem, és ha valaki csak pedzegette is, teljesen idióta lettem. Igazi jó tabuszerű téma lett belőle.

Aztán jött egy újabb dolog az életben. Ezek már csak így jönnek és mennek, igaz? És úgy fest, ez az új szél arra fúj, hogy újra zenéljek. De most ez valahogy egészen más. Teljes mértékben megszűnt a bármi nemű akarás bennem ezzel kapcsolatban. Tudod, mint amikor már valaminek nincs tétje és hirtelen elkezd mindig sikerülni. Mert már nem fontos és ezért nem görcsölsz. Jajj, mennyit hallgattam és be kell valljam, a mai napig hallgatom, hogy milyen görcsös vagyok. Mintha magamtól nem tudnám, és direkt csinálnám. De. Tudok róla. És nem tudok rajta direktbe változni. Azt hiszem ez az a kategória, ami akkor változik, ha élem az életem és mindig eggyel tovább lépek, mint amúgy magamtól lépnék. És üdvözlöm az életembe toppanó személyeket, eseményeket, amik segítenek feloldani ezeket.

Nos, a következő lépésem pont egy ilyen lesz.

Újra leülök, és megvalósítom azt az álmom, ami már nem álmom. Hogy egyszál gitárral és a hangommal betöltsem a kézzel nem fogható teret.
Egyre többször kerül a kezeim közé!
Hogy az járja át a közönséget is, ami engem, amikor sikerül úgy játszanom. (Persze a retek sok gyakorlás ott lesz mögötte. A zene az zene. De a matekkal itt mit sem érsz egy ponton túl. Ami jó, mert sosem voltam jó belőle. Érzelmekből annál inkább. De ez már egy másik történet. )

Tehát január 1-től 21 napon keresztül arra fogok minden nap készülni, hogy a mumusaimat, maximalizmusomat és félelmeimet félretéve újra gyakoroljak. Mint minden változtatást, ezt is könnyebb úgy elérni, ha van egy kitűzött határidő/cél/keret, ami egy kicsit beszorít, így itt is lesz. Újra színpadra állok.

A változásnak nem az a lényege, hogy tegnapra toronyórát lánccal. Úgyhogy én sem fogok gyorsan nem létező repertoárral előzenekarnak jelentkezni valaki elé és 120 %-os teljesítményre hajtani.

Viszont egy Open Mic-re el fogok menni január 21-én.

Hát ez itt az én életem egy fájdalmas és egyben örömteli szelete.

És hol a tiéd?

Első kézből szeretnél értesülni a hírekről? Iratkozz fel kicsit sem szokványos hírleveleimre.

A Titi Leather 21 Adatkezelési Szabályzatát ide kattintva tudod elolvasni.

Ha csak az e-mail címed adod meg és nem töltöd ki a többi mezőt, akkor sajnos nem tudok egy levelet se küldeni neked, mert minden levelemben van a hasznos infó mellett marketing célú üzenet is. Köszönöm megértésed!

KARKÖTŐK
Mi az a 21 napos karkötő?
KI BESZÉL ITT?
Hogyan jutottam idáig?
MIT TUDSZ MÉG?
Ínyenc vagy? Nézd meg miket rejtegetek még.